Földünket hiába borítja 75%-ban víz, ennek – becslések szerint – 97%-a alkalmatlan közvetlen emberi fogyasztásra. Éppen ezért az emberiség mindig megpróbált megoldásokat találni vízproblémáira. A globalizációs folyamat felgyorsulásával, a klímaváltozással, a fogyasztási igények megnövekedésével, valamint a fenntarthatatlan vízgazdálkodási sémák alkalmazásával a helyzet tovább romlott és mára kritikussá vált. A környezeti biztonság és ezzel párhuzamosan a globális vízbiztonság felértékelődésével a politika oldaláról szemlélve számos olyan békés (megegyezéssel rendezett – kooperatív) és kevésbé békés (nem egyszer háborúval végződő – konfrontatív) államközi lépésnek lehetünk tanúi, amelyek középpontjában a víz vagy inkább annak hiánya áll. Ezen tipizálás mentén vesszük most górcső alá a már kialakult vagy kialakuló vízvitákat a világban.

Az emberi felhasználásra alkalmas vízkészlet egyenlőtlen globális eloszlása főként a világ fejlődő országait érinti; bár olyan államokban is jelen van, mint az Egyesült Államok vagy éppen Ausztrália. Konfliktusok azonban elsősorban olyan országok között alakulnak ki, amelyek határaikon keresztül átterjedő, felszín feletti vizeiket kénytelenek megosztani szomszédjaikkal. Összesen 176 ilyen állam van a Földön. 1950 illetve 2000 között hozzávetőleg 450 olyan konfliktust tartunk számon, amely konkrétan kapcsolódik a vízkészletekhez. Az utóbbi évek legnagyobb szembenállásai a harmadik világ államaiban alakultak ki – olyan, nagy geopolitikai jelentőségű folyók mentén, mint a Paraná-La Plata, a Nílus, a Jordán folyó, a Gangesz és a Mekong. A vízviták kooperatív kontra konfrontatív tipizálásánál alapvető az egyes háttértényezők vizsgálata. Önmagában nem csak a víz konkrét hiányára kell gondolni a két vagy több ország közötti fegyveres összecsapásokba torkolló ellentéteknél. Legtöbbször ott alakul ki és marad fenn tartósan ilyen súlyos szituáció, ahol az egyenlőtlen vízeloszlás fő problémája mellett a szocio-kulturális törésvonalak, nemzetközi jogi különbözőségek és az energiaválságból adódó negatív komplementer-tényezők – gyakran egyszerre – is közrejátszanak.

A világ egyik legveszélyesebb tűzfészkeként emlegetett hely Kasmír tartomány (Dzsammu és Kasmír), amely Pakisztán és India között terül el. A térség régóta ismert vízproblémáiról és háborús múltjáról. Az 1974-es – brit uralom alóli – véres felszabadulása óta folyamatosan területi és vallási viták forrása, többek között az 1962-es indiai-kínai háború, és a 2002-es kasmíri krízis kapcsán vált hírhedté. Még a mai napig is közel kétszer annyi indiai katona ellenőrzi az országa fennhatósága alatt álló kasmíri területeket, mint amennyit az Egyesült Államok által vezetett iraki invázió vonultatott fel. A két, nukleáris fegyvereket is felsorakoztató ország – India és Pakisztán – rohamosan növekvő népessége és a Himalája olvadó gleccserei táplálta folyók folyamatos vízhozam-csökkenése miatt, saját fejlődésük zálogaként, Kasmír tartomány fennhatóságát jelölték meg. A legújabb fejlemények szerint, Pakisztán a tartomány általuk ellenőrzött területén (PoK, Szabad Kasmír) kínai segítséggel, egy új vízi erőművet kíván építeni az Induson – a Bunji gát a tervek szerint 2010 áprilisára fog elkészülni. India természetesen tiltakozik és megpróbálja vallási alapra helyezni álláspontját, ti. Kasmír folyói és vizei ősi hindu jelképek. Nem hivatalos források szerint, a tartományi határ mellett állomásozó indiai csapatok már csak a parancsra várnak, hogy megtámadják a gátat és ezzel megszüntessék a pakisztáni-kínai kooperációt, valamint a függetlenedni kívánó Kasmír tartomány törekvését, a szubkontinens vízhasznosításának kisajátítására.

A víz hiánya azonban nem csak országok közötti konfliktusok kiváltó oka lehet – komoly belharcokat és akár polgárháborút is eredményezhet. Az amerikai Oxfam segélyszervezet 2009. márciusi jelentése szerint Peruban ez év februárjában a társadalmi konfliktusok és összetűzések fele a nem megfelelő vízgazdálkodás problémájára volt visszavezethető. (Szám szerint 109 ilyen esetet regisztráltak az adott hónapban.) Az Andok tenger felőli oldalán fekvő főváros (Lima), amely a világ második legnépesebb, sivatagon elterülő városa (a peruiak 30%-a él itt) csupán 1,8%-ban részesül Peru vízkészletéből, és már régóta küzd vízellátási gondokkal. Az ország déli és északi területein az utóbbi évek során kialakított víz-menedzsment szisztéma tovább növeli az országos méretű feszültségeket, mivel itt a mezőgazdasági területek öntözése miatt vesznek el jelentős hányadot az ivóvízből. A még megmaradt, fogyasztásra alkalmas mennyiséget a szennyezés által tovább tizedeli a bányaipar, amely az agrárium mellett az ország másik jelentős gazdasági exporttényezője. A kialakult helyzetben nagy szerepe van a globális felmelegedésnek is, mivel a Peru folyóit tápláló andoki gleccserek folyamatosan olvadnak. Így az elmúlt harminc évben csaknem akkora mennyiségű vizet vontak ki az ország készleteiből, amely tíz évre biztosította volna Lima vízellátását. A konfliktus, amely főként az ipari tevékenységet folytatók és a perui földművesek, valamint a vízhiány miatt elégedetlen városi csoportok között alakult ki, véres összecsapásaival hívja fel a nemzetközi közösség és a perui kormányzat figyelmét a folyamat lehetséges katasztrofális kimenetelére.

A kasmíri és a perui példák mellett léteznek még mérsékelt társadalmi kockázatú, békés kimenetelű vízviták is. A fejlett világban, például Európában gyakrabban találkozhattunk már olyan esetekkel, amelyek bár nem vezettek komolyabb összetűzéshez, de a természetes élőhelyek pusztulásában nagy szerepet játszottak. Ilyenkor a természet védelmére gyakran az államok közötti kooperáció nyújt megoldást. Magyarország kiemelten veszélyeztetett térség, mivel a felszíni vízkészlet több mint 90%-át olyan vízfolyás adja, amely határfolyó és/vagy nem hazai eredetű. Vagyis ezen vizeink tisztasága nagymértékben felvízi szomszédaink felelőssége is. Hazánk az elmúlt évtizedekben számos olyan nemzetközi jogi aktusban vett részt, melyek deklarálják nemzetközi határvizeink kölcsönös védelmét – itt gondolhatunk az 1992-es Helsinki Egyezményre (Egyezmény a határokat átlépő vízfolyások és a nemzetközi tavak védelméről és használatáról), az 1994-es (Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködésről szóló) Szófiai Egyezményre vagy éppen az 1996-ban Genfben kötött, a nemzetközi fontosságú belföldi vizekről szóló Európai Egyezményre. Ugyanakkor mindenki előtt ismert a tiszai ciánszennyezés vagy éppen a kilenc éve habzó Rába esete. Ezek a példák az elmúlt pár évben rámutattak a további politikai és diplomáciai megoldáskeresés fontosságára, az újabb és újabb környezetjogi és nemzetközi jogi kihívások leküzdésének fontosságára. Az Európai Unió Víz Keretirányelve (VKI) például már megoldást kínál az 1992-ben üzembe helyezett bősi erőmű kapcsán kialakult szigetközi, Felső-Duna menti ökoszisztéma rendezetlen helyzetére és ezzel együtt közös cselekvésre, megegyezésre kötelezi az érintett államokat. A mederelterelés által okozott károk helyreállítása a VKI-ben megszabott 2015-ös határidőig kell hogy megtörténjen.

Összességében tehát megállapítható, hogy a 21. században vízvitákkal kapcsolatos nemzetközi problémák kezelésében tovább él a konfliktusosság és az együttműködésre törekvés globális dichotómiája, amely a források beszűkülésével és a fogyasztási igények növekedésével, valamint a globális környezeti változás hatására egyre kontrasztosabbá és markánsabbá válik.

Horváth Norbert

Forrás: Pécsi Tudományegyetem, Fenntartható Fejlődésért Szakkollégium